Mikor a könyv megjelent 2013-ban, már akkor felkeltette az
érdeklődésemet a borítója és a róla írt ajánlások, de akkor valahogy kimaradt.
Azóta időnként bele-beleszaladtam egy-egy kritikába a neten, és azt
tapasztaltam, hogy főleg nagyon rossz kritikákat kap, de azért van néhány, ahol
dicsérik és rendkívül fontosnak tartják. Ez a szélsőséges fogadtatás
(is) felkeltette a figyelmemet, úgy éreztem, ideje utánajárni a dolognak –
belevetettem hát magam A patkány évébe.
Nagyon hamar kiderült számomra, hogy nem kell csodálkozni a
kötet fogadtatásán. Az ember gondolkodása alapvetően dobozol, és ha olyasmivel
találkozunk, amit nem tudunk a neki megfelelő címkével ellátott dobozba
beleszuszakolni, akkor kigyullad a vörös lámpa, beep-beep, error, error, és már
fagyunk is lefele, mint a Windows, aztán az újrabootolás vagy segít, vagy nem.
Az efféle lefagyások elkerülésében sokat segíthet szerintem az, ha megpróbálunk
kicsit kimoccanni a komfortzónánkból (ez esetben mondjuk az általunk ismert
irodalmi zsánerek határaiból), és hagyjuk magunkat sodródni; ne akarjuk már az
elején eldönteni, jó lesz-e ez nekünk, hanem inkább majd utólag tekintsünk
vissza rá („Lehetséges, hogy ha benyúlok a fejembe, semmi olyasmit nem találok
odabent, ami ragadós?” [524.]). Emellett persze előny, ha sokféle területen
kalandoztunk már olvasásaink során, és nem ragaszkodunk úgy a műfajhatárokhoz. (A
határok kérdése egyébként rendkívül fontos ebben a szövegben, de erről majd
kicsit később.) Talán elfogadhatóbbá teszi az érvelésemet, ha idézek egy olyan
fickót a témában, akit sokan szeretnek, és aki manapság egy meghatározó
figurája a világirodalomnak ha tetszik nekünk, ha nem:
„...a zsánerek közti határvonalak megerősödtek. Szerintem
kár érte. A könyveknek szélesíteni kellene minket, sose látott helyekre
röpíteni, kitágítani a világunkat, és megváltoztatni a nézőpontunkat. Ha
egyetlen zsánerre szűkíti valaki az olvasmányait, akkor ez soha nem történik
meg. Ez korlátoz minket, kevesebbé tesz. Akkor is és most is úgy éreztem, hogy
vannak jó történetek és vannak rosszak, ez pedig az egyetlen olyan
megkülönböztetés, ami számít.”
(George R. R. Martin: Előszó, In: Zsiványok, szerk: George R. R. Martin – Gardner Dozois, Fumax Kiadó, Budapest, 2015. 13. oldal)
(George R. R. Martin: Előszó, In: Zsiványok, szerk: George R. R. Martin – Gardner Dozois, Fumax Kiadó, Budapest, 2015. 13. oldal)
Martin bácsi szívemből szól. Jómagam sosem szerettem élesen elszeparálni
egymástól a dolgokat, mindig is imádtam a némileg posztmodern katyvaszt, s
egyébként is sokkal érdekesebbnek tartom azokat a dolgokat, amikért meg kell
dolgozni. Ez a könyv is ilyen, nem egy kényelmes olvasmány. Ki van cicomázva és
kelleti is magát, érzéki játékokat játszik veled, s néha kicsit túl sokat fecseg
(mint egy csaj, komolyan), s mégsem könnyű meló a mélyére jutni (ömm, ezt most
nem(csak) szexista értelemben mondom...) Kissé bölcsészregény irányba hajlik,
de nem kell félni, van remény azoknak is, akik nem fújják kívülről az igazi
Kalr, Ludwig, Martin és Friedrich összes műveit (talán nem meglepő, hogy én sem
teszem). Persze sokat hozzátesz a könyv élvezhetőségéhez, ha valamilyen
szinten tisztában vagyunk az említett illetők gondolataival, hiszen szerves
részét alkotják a szövegnek, még ha karikaturisztikusan is (apropó, mondtam
már, hogy ez a könyv baromi vicces?). Magamban jókat nevettem több helyütt is a
szöveg ironizálásán: „Egyáltalán... Mégis, hogyan képzelhették ezek a
szerencsétlenek, hogy minimális olvasottság nélkül legyőzhetnek bennünket?”
(245.) (Persze ezt a pragmatisták támadása kapcsán mondják, de kontextusból
kiemelve kedves kis fricskának tűnik az olvasók felé.)
A sztori azt meséli el nekünk, ahogy az emberiség végnapja
közeleg: a három filozófus főhősünk és vezetőjük, Cynthia azon munkálkodnak,
hogy létrehozzák az új, tökéletes fajt, amely majd az emberiség helyébe lép.
Munkálkodásukkal párhuzamosan egy nyomozás történetét is megismerhetjük, amely
az embereket „botanizáló” elkövetők után kutat a Stone nevű detektív. Nem
részletezném ennél jobban a történetet, inkább rátérek arra, ami engem
érdekelt: a határok kérdésére. A szövegben ugyanis végig ez volt az a
kulcsmotívum, amely lekötötte a figyelmemet.
„Miután már bejárta a bőrét és biztosította gondoskodásáról,
be akart hatolni a bőre alá.” (310.)
Nos, olvasás közben végig azt éreztem, hogy a könyv – olvasó
relációban ez a kijelentés oda-vissza érvényes. Van az a pont (és mire a 310.
oldalig eljutunk, talán már jogosan gondolom, hogy el is értük azt a pontot),
hogy elkezdődik valamiféle viszony a szöveggel akkor is, ha eleinte csak
engedünk a sodrásnak és nem ítélkezünk. Amikor elkezdük hatni egymásra. Addigra már túljutunk egy rakás
burjánzó leíráson, esztétizált hentesmunkán,
és feltesszük a kérdést, amit már a szöveg is megfogalmazott korábban: „Mit
ábrázol ez a rettenetes karnevál?” (199.) A karnevál szó különösen találó erre
a sztorira, hiszen lubickolunk az érzékiségben, a külsőségekben és
belsőségekben, a különböző deviáns viselkedésekben, a cukorkákban és egy
sajátos apokalipszisben, amelyről megtudjuk, hogy „Egyetlen nagy fesztivál lesz
az egész.” (434.) Ahhoz, hogy mindezt bevegye a gyomrunk – és itt
visszatérek a kiindulópontunkhoz – át kell lépnünk bizonyos határokat, amihez
nem kevés bátorság és pimaszság szükségeltetik. Ez a bátorság bizony megvan a
szövegben, amely minket akar élve boncolni, gondolkodásra késztetni, akkor hát
mért ne lenne meg bennünk is? A három filozófusban végig ott motoszkál (mit motoszkál... követelőzik!) a világmagyarázat igénye. Folyamatosan próbálják felfogni, értelmezni, kifejezni, s ez az a vonásuk, ami olyannyira emberi marad - nem a banális, hétköznapi jelenetek miatt lehet velük igazán azonosulni, hanem amiatt az értelmezési kényszerűség miatt, amelytől mi is szenvedünk egytől egyig, ha nem is úgy éljük meg, ahogyan ők:
A fő történetszálak mellett figyelemmel kísérhetjük Ludwig Hasfelmetszőről íródó regényének alakulását. Folyamatos, értelmetlen küzdelem ez, hiszen ha a tervük sikerül, nem lesz majd, aki elolvassa. Ő mégis írja, s a folyamatos elakadások során újra és újra kénytelen átlépni saját határait. Hasfi szimbolikus hős, az alapján lesz művész vagy éppen matematikus, hogy Ludwig pillanatnyilag hogyan képes értelmezni a világot és saját küldetésüket:
"[...]Nehezen áll össze, talán ezért találom szokatlannak és nehéznek. Nem tudom. De az biztos, hogy a vér és a fájdalom, a testi kín az a kétértelmű pont, ahol az anyag szellemmé válhat, és fordítva. Mindannyian ezt a pontot keressük, nem igaz, Karl? A cerebrális idill állapotát kutatjuk: amikor a testnedveink gondolatokká lesznek.
[...]
[...]
- Na, látod! Megérted hát, barátom, hogy erről szól az én könyvem is? A Hasfelmetsző is éppolyan kísérletező, mint amilyenek mi vagyunk! Épp azok a tudatlan felismerések vezetik a kezét. Ő a világszellem, Karl. Ő a mi rossz lelkiismeretünk. [...]" (417-418.)
Ilyen módon tehát egy többlépcsős modellt láthatunk - Hasfi lesz Ludwig(ék) szimbóluma, Ludwig pedig azt a mániákus igyekezetet tükrözi, amellyel mi magunk is igyekszünk úrrá lenni a világ felett, amellyel próbáljuk értelmezni azt, akkor is, ha hiábavaló. Persze most csak sarkítottan és egyszerűen dobtam fel a témát, de úgy gondolom, érdemes lenne elmélyülni benne, ahogyan még annyi másban is, amit ez a rész felvet. Bőven ad fogást magán a szöveg, csak legyen elég időnk és kedvünk belelovallni magunkat... S ha nem is vagyok kellően összeszedett ebben a bejegyzésben, azt most nagyvonalúan rákenem a szövegre, hiszen annyi mindent lehetne még mondani...
A könyvhöz való viszonyom azért nekem sem volt felhőtlen.
Sajnos a szöveg áldozatul esett az entrópia oltárán (s talán ez sem teljesen véletlen), helyenként túlzottan
széttartó és elburjánzó, egyet kell értenem a kritikákkal, amelyek kiemelik
túlírtságát és a sztoriban fellelhető lyukakat. Az is sajnálatos, hogy a helyenként kifejezetten jól működő, kissé barokkos díszítettségű líraisága sem mindig van a helyén (de amikor igen, akkor gyönyörű), időnként az az ember érzése, hogy elcsúszik az öncélúság irányába. Feszesebben, fókuszáltabban
erősebb hatást kelthetett volna a szöveg, mert megvan benne a potenciál, hogy igazán mellbe
vágó legyen. Szerencsére van még két rész, ami helyére tehet bizonyos dolgokat,
nagyon kíváncsi vagyok, milyen irányba fog tartani a dolog, mert az biztos,
hogy folytatom, mert túlírtság ide vagy oda, én jól szórakoztam. Sőt az
újraolvasás is érik, mert ilyen sűrűségű szöveggel elsőre nehéz relevánsan
foglalkozni. Ajánlani nem tudom mindenkinek, csak olyanoknak, akiket nem
rettent el az, hogy itt bizony melózni kell és figyelni és átlépni a határokat.
Ja, és akik nem túl gyenge gyomrúak. Tessék elfelejteni a sok baromságot, amit most összehordtam, és olvassátok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése