2015. június 23., kedd

Játék határok nélkül



Mikor a könyv megjelent 2013-ban, már akkor felkeltette az érdeklődésemet a borítója és a róla írt ajánlások, de akkor valahogy kimaradt. Azóta időnként bele-beleszaladtam egy-egy kritikába a neten, és azt tapasztaltam, hogy főleg nagyon rossz kritikákat kap, de azért van néhány, ahol dicsérik és rendkívül fontosnak tartják. Ez a szélsőséges fogadtatás (is) felkeltette a figyelmemet, úgy éreztem, ideje utánajárni a dolognak – belevetettem hát magam A patkány évébe.

Nagyon hamar kiderült számomra, hogy nem kell csodálkozni a kötet fogadtatásán. Az ember gondolkodása alapvetően dobozol, és ha olyasmivel találkozunk, amit nem tudunk a neki megfelelő címkével ellátott dobozba beleszuszakolni, akkor kigyullad a vörös lámpa, beep-beep, error, error, és már fagyunk is lefele, mint a Windows, aztán az újrabootolás vagy segít, vagy nem. Az efféle lefagyások elkerülésében sokat segíthet szerintem az, ha megpróbálunk kicsit kimoccanni a komfortzónánkból (ez esetben mondjuk az általunk ismert irodalmi zsánerek határaiból), és hagyjuk magunkat sodródni; ne akarjuk már az elején eldönteni, jó lesz-e ez nekünk, hanem inkább majd utólag tekintsünk vissza rá („Lehetséges, hogy ha benyúlok a fejembe, semmi olyasmit nem találok odabent, ami ragadós?” [524.]). Emellett persze előny, ha sokféle területen kalandoztunk már olvasásaink során, és nem ragaszkodunk úgy a műfajhatárokhoz. (A határok kérdése egyébként rendkívül fontos ebben a szövegben, de erről majd kicsit később.) Talán elfogadhatóbbá teszi az érvelésemet, ha idézek egy olyan fickót a témában, akit sokan szeretnek, és aki manapság egy meghatározó figurája a világirodalomnak ha tetszik nekünk, ha nem:


„...a zsánerek közti határvonalak megerősödtek. Szerintem kár érte. A könyveknek szélesíteni kellene minket, sose látott helyekre röpíteni, kitágítani a világunkat, és megváltoztatni a nézőpontunkat. Ha egyetlen zsánerre szűkíti valaki az olvasmányait, akkor ez soha nem történik meg. Ez korlátoz minket, kevesebbé tesz. Akkor is és most is úgy éreztem, hogy vannak jó történetek és vannak rosszak, ez pedig az egyetlen olyan megkülönböztetés, ami számít.”
(George R. R. Martin: Előszó, In: Zsiványok, szerk: George R. R. Martin – Gardner Dozois, Fumax Kiadó, Budapest, 2015. 13. oldal)

Martin bácsi szívemből szól. Jómagam sosem szerettem élesen elszeparálni egymástól a dolgokat, mindig is imádtam a némileg posztmodern katyvaszt, s egyébként is sokkal érdekesebbnek tartom azokat a dolgokat, amikért meg kell dolgozni. Ez a könyv is ilyen, nem egy kényelmes olvasmány. Ki van cicomázva és kelleti is magát, érzéki játékokat játszik veled, s néha kicsit túl sokat fecseg (mint egy csaj, komolyan), s mégsem könnyű meló a mélyére jutni (ömm, ezt most nem(csak) szexista értelemben mondom...) Kissé bölcsészregény irányba hajlik, de nem kell félni, van remény azoknak is, akik nem fújják kívülről az igazi Kalr, Ludwig, Martin és Friedrich összes műveit (talán nem meglepő, hogy én sem teszem). Persze sokat hozzátesz a könyv élvezhetőségéhez, ha valamilyen szinten tisztában vagyunk az említett illetők gondolataival, hiszen szerves részét alkotják a szövegnek, még ha karikaturisztikusan is (apropó, mondtam már, hogy ez a könyv baromi vicces?). Magamban jókat nevettem több helyütt is a szöveg ironizálásán: „Egyáltalán... Mégis, hogyan képzelhették ezek a szerencsétlenek, hogy minimális olvasottság nélkül legyőzhetnek bennünket?” (245.) (Persze ezt a pragmatisták támadása kapcsán mondják, de kontextusból kiemelve kedves kis fricskának tűnik az olvasók felé.) 

A sztori azt meséli el nekünk, ahogy az emberiség végnapja közeleg: a három filozófus főhősünk és vezetőjük, Cynthia azon munkálkodnak, hogy létrehozzák az új, tökéletes fajt, amely majd az emberiség helyébe lép. Munkálkodásukkal párhuzamosan egy nyomozás történetét is megismerhetjük, amely az embereket „botanizáló” elkövetők után kutat a Stone nevű detektív. Nem részletezném ennél jobban a történetet, inkább rátérek arra, ami engem érdekelt: a határok kérdésére. A szövegben ugyanis végig ez volt az a kulcsmotívum, amely lekötötte a figyelmemet.

„Miután már bejárta a bőrét és biztosította gondoskodásáról, be akart hatolni a bőre alá.” (310.)

Nos, olvasás közben végig azt éreztem, hogy a könyv – olvasó relációban ez a kijelentés oda-vissza érvényes. Van az a pont (és mire a 310. oldalig eljutunk, talán már jogosan gondolom, hogy el is értük azt a pontot), hogy elkezdődik valamiféle viszony a szöveggel akkor is, ha eleinte csak engedünk a sodrásnak és nem ítélkezünk. Amikor elkezdük hatni egymásra. Addigra már túljutunk egy rakás burjánzó leíráson, esztétizált hentesmunkán,  és feltesszük a kérdést, amit már a szöveg is megfogalmazott korábban: „Mit ábrázol ez a rettenetes karnevál?” (199.) A karnevál szó különösen találó erre a sztorira, hiszen lubickolunk az érzékiségben, a külsőségekben és belsőségekben, a különböző deviáns viselkedésekben, a cukorkákban és egy sajátos apokalipszisben, amelyről megtudjuk, hogy „Egyetlen nagy fesztivál lesz az egész.” (434.) Ahhoz, hogy mindezt bevegye a gyomrunk – és itt visszatérek a kiindulópontunkhoz – át kell lépnünk bizonyos határokat, amihez nem kevés bátorság és pimaszság szükségeltetik. Ez a bátorság bizony megvan a szövegben, amely minket akar élve boncolni, gondolkodásra késztetni, akkor hát mért ne lenne meg bennünk is?  A három filozófusban végig ott motoszkál (mit motoszkál... követelőzik!) a világmagyarázat igénye. Folyamatosan próbálják felfogni, értelmezni, kifejezni, s ez az a vonásuk, ami olyannyira emberi marad - nem a banális, hétköznapi jelenetek miatt lehet velük igazán azonosulni, hanem amiatt az értelmezési kényszerűség miatt, amelytől mi is szenvedünk egytől egyig, ha nem is úgy éljük meg, ahogyan ők:

A fő történetszálak mellett figyelemmel kísérhetjük Ludwig Hasfelmetszőről íródó regényének alakulását. Folyamatos, értelmetlen küzdelem ez, hiszen ha a tervük sikerül, nem lesz majd, aki elolvassa. Ő mégis írja, s a folyamatos elakadások során újra és újra kénytelen átlépni saját határait. Hasfi szimbolikus hős, az alapján lesz művész vagy éppen matematikus, hogy Ludwig pillanatnyilag hogyan képes értelmezni a világot és saját küldetésüket:

"[...]Nehezen áll össze, talán ezért találom szokatlannak és nehéznek. Nem tudom. De az biztos, hogy a vér és a fájdalom, a testi kín az a kétértelmű pont, ahol az anyag szellemmé válhat, és fordítva. Mindannyian ezt a pontot keressük, nem igaz, Karl? A cerebrális idill állapotát kutatjuk: amikor a testnedveink gondolatokká lesznek.
[...]
- Na, látod! Megérted hát, barátom, hogy erről szól az én könyvem is? A Hasfelmetsző is éppolyan kísérletező, mint amilyenek mi vagyunk! Épp azok a tudatlan felismerések vezetik a kezét. Ő a világszellem, Karl. Ő a mi rossz lelkiismeretünk. [...]" (417-418.)

Ilyen módon tehát egy többlépcsős modellt láthatunk - Hasfi lesz Ludwig(ék) szimbóluma, Ludwig pedig azt a mániákus igyekezetet tükrözi, amellyel mi magunk is igyekszünk úrrá lenni a világ felett, amellyel próbáljuk értelmezni azt, akkor is, ha hiábavaló. Persze most csak sarkítottan és egyszerűen dobtam fel a témát, de úgy gondolom, érdemes lenne elmélyülni benne, ahogyan még annyi másban is, amit ez a rész felvet. Bőven ad fogást magán a szöveg, csak legyen elég időnk és kedvünk belelovallni magunkat... S ha nem is vagyok kellően összeszedett ebben a bejegyzésben, azt most nagyvonalúan rákenem a szövegre, hiszen annyi mindent lehetne még mondani...

A könyvhöz való viszonyom azért nekem sem volt felhőtlen. Sajnos a szöveg áldozatul esett az entrópia oltárán (s talán ez sem teljesen véletlen), helyenként túlzottan széttartó és elburjánzó, egyet kell értenem a kritikákkal, amelyek kiemelik túlírtságát és a sztoriban fellelhető lyukakat. Az is sajnálatos, hogy a helyenként kifejezetten jól működő, kissé barokkos díszítettségű líraisága sem mindig van a helyén (de amikor igen, akkor gyönyörű), időnként az az ember érzése, hogy elcsúszik az öncélúság irányába. Feszesebben, fókuszáltabban erősebb hatást kelthetett volna a szöveg, mert megvan benne a potenciál, hogy igazán mellbe vágó legyen. Szerencsére van még két rész, ami helyére tehet bizonyos dolgokat, nagyon kíváncsi vagyok, milyen irányba fog tartani a dolog, mert az biztos, hogy folytatom, mert túlírtság ide vagy oda, én jól szórakoztam. Sőt az újraolvasás is érik, mert ilyen sűrűségű szöveggel elsőre nehéz relevánsan foglalkozni. Ajánlani nem tudom mindenkinek, csak olyanoknak, akiket nem rettent el az, hogy itt bizony melózni kell és figyelni és átlépni a határokat. Ja, és akik nem túl gyenge gyomrúak. Tessék elfelejteni a sok baromságot, amit most összehordtam, és olvassátok!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése